Bevezető: Az "Alkonyatig" egy régi német legenda, "A hamelni patkányfogó" ihletésére íródott. A középkorban a patkányfogókról azt tartották, hogy furulyaszóval képesek kicsalogatni a patkányokat rejtekhelyükről, hogy azután a halálba vezessék őket. A XIII.században Hameln-ben is hasonló dolog történt. Egy patkányfogó felajánlotta, hogy bizonyos összeg fejében megszabadítja a várost a patkányoktól. Furulyáját fújva körbejárta a város utcáit, s a bűvös furulyaszóra előszaladó patkányokat a Weser folyóhoz vezette, ahol az állatok a vízbe fúltak. Mikor a patkányfogó hiába kérte bérét a szószegő hamelni polgároktól, ismét megszólaltatta hangszerét, ez alkalommal a gyerekeket csalta ki a városból. A város szélén egy domboldalon kapu nyílt, mögötte hatalmas üreg tátongott. A patkányfogó a barlangba vezette a gyerekeket, a kapu bezárult, és semmi nyoma nem maradt. A hírt egy sánta kisfiú vitte a városba, aki nem bírt lépést tartani a többiekkel, így kívül rekedt a barlangon. Az elveszett gyerekeket soha többé nem látta senki. Az én fantáziám azonban nem állt meg itt...

Alkonyatig

Aludt az erdő. Az ős-öreg fák álma mély.
S ha felébrednek, némán, bölcsen állnak, súlyos ágaikkal egymásba fonódva, régi titkokat őriznek. Homályos mélyükön egykor apró lábak osontak, különös árnyak suhantak, titokzatos mormogások hangzottak.
Emlékeznek arra a hosszú köpenyt viselő szikár alakra is, aki azon a réges-régi estén különös dallamot játszva furulyáján, bebocsátást kért birodalmukba. Egy öreg tölgyfának vetve hátát letelepedett.
Az állatok félelem nélkül gyűltek köréje. A nyulacskák hosszú fülüket hátracsapva telepedtek a lábához, a szelídszemű őzikék leheveredtek a közelében, a kíváncsi mókusok bozontos farkukat csóválva hintáztak a feje fölött. A madarak fejüket jobbra-balra forgatva hallgatták. Az erdő megtelt neszező árnyakkal, vörös-és szürkebundájú négylábú vadászok érkeztek, de egyetlen csepp vér sem hullott e bűvös éjszakán.
Amikor az éj vászna hasadozni kezdett, s az égi kelmébe színes szálak kezdtek szövődni, a dal elhallgatott. A varázs megtört, az erdő lakói némán széledtek szét.
A vándor ekkor ölébe ejtve hangszerét, álomba merült. Aludt, amikor feltetszett a hajnal, aludt, míg Héliosz arany szekere átrobogott az égen. Aludt, és álmát a föléje hajoló susogó fák, s a lábához kuporodó bokrok vigyázták.
Mikor újra nyúlni kezdtek az árnyak, a vándor felébredt. Puha, szürke kalapjának széles karimája mindvégig elrejtette arcát.
Nekiindult. Az ágak elhajoltak útjából, a fű engedelmesen simult a lába alá. Egyetlen göröngy sem akadályozta lépteit.
Egyszerre szétnyílt, majd bezárult mögötte a sűrű rengeteg. Széles mező nyújtózott előtte. Apró virágok bókoltak neki, fejecskéjükkel kedvesen bólogatva, s ő csak ment közöttük, láthatatlan arcát a távolban szürkéllő falak felé fordítva.

Az alku megköttetett s azon az estén más dallamot sírt a furulya. Hangjára apró, szürke testek vették körül az idegent. Áramló tömegük egyetlen árnyékba olvadva patkányt formázott...
A hosszú köpenyes kivezette a városból a sötétbundájú állatokat; alakjuk beleveszett a leszálló éjbe.
A megszabadított város lakói fáklyákkal kezükben vártak.
Az idegen egyedül tért vissza. A béréért. Az emberek azonban vész múltán megtagadták a fizetséget.
Az idegen némán állt. Nem követelt, nem fenyegetőzött. Nézte, ahogy szétszélednek az emberek. Mikor az utolsó fáklya fénye is elenyészett, a furulya újra felsikoltott...

Az úton furcsa menet haladt. Fehér arcú gyermekek követték azt a hosszú köpenyes alakot, aki furcsa dallamot csalt elő hangszeréből. Megálltak a sziporkázó csillagtengerben a holdsütötte mezőn.
Az idegen felnézett az égre, melyen a fehér égitest világolt. A fény nem onnan szitált. Áradt a táj minden sejtjéből anélkül, hogy forrását meg lehetett volna határozni.
A csend elmélyült. Lüktetve áramlott feléjük hullámokban az erdőből, a hegyekből, a levegőből, a holdból.
A valóság egy darabkája megváltozott; remegő szélű rés nyílt a látható világon. A furulyás átlépett rajta, s a gyermekek követték.
A rés bezárult.

* * *

A TV bekapcsolva. Nyitott újságok hevernek előttünk. Egy tankhajó megint elsüllyedt, több tonnányi olaj a tengerbe ömlött. A szennyezett parton haldokló madarak és ezüstös hasukat az ég felé fordítva sodródó halak. Bálnák és delfinek tiltakozásul csapatostul vetődnek partra.
- Jó, ezt már sajnos jól ismerem. De a civilizáció fejlődésével észbeli fejlődésnek is mutatkoznia kellene. Frissebb híred is van?
- Van. Nézd, Uram!
- Látom, fiam. Napokig magukra hagyott állatok étlen-szomjan. Kint 40 Celsius fok, bent a szállítókamionban 60 Celsius. A birkák elevenen főttek meg!
Itt a hamvas arcú ártatlan kisgyermekek izgatottan kelnek hajnalban, mikor még nagy a harmat, és egymással versenyezve gyűjtik lelkesen a csigákat vödrökbe. Minél nagyobbakat, mert azokért kapnak pénzt. És a munkával szerzett vagyonkával mennek a boltba. A csigák pedig a lobogó vízbe. Sírnak? Sikítanak? Fogd be a füledet vagy kifelé az ínyencek konyhájából!
A kecskét elevenen kell megnyúzni, akkor nem kenik össze a bundáját, és nem kell a vérfolt kitakarításával is vesződni, mondja a mesterségét feketén űző hentes. Persze a kecske iszonyúan üvölt, de nem éri meg ez a kis kellemetlenség?
A kutatóintézetekben állatok a kísérleti alanyok. Egészségesek, mert hisz meghatározott kórral fertőzötté tételük a cél!
Fiestákon, népünnepélyeken elevenen széttépett, agyonkínzott állatok; kutya-, bika-, és kakasviadalok!
Szerveikért, ostoba babonából vagy kedvtelésből megcsonkított, leölt élőlények milliói esnek áldozatul a Föld csúcsragadozójának: az "értelmes" embernek, aki egy ősidőkből visszamaradt sámánnak - bár a sátán szó találóbb - elhiszi, hogy bizonyos állatok bizonyos szervei fokozzák a nemi vágyat! Hát mutass egyetlen embert, aki bizonyítottan egy orrszarvú porrá tört tülkétől változott Casanovává!
És minek nekik a felfokozott nemi vágy? Hát nincsenek elegen ahhoz, hogy kiszorítsák a Föld flóráját, és faunáját az élőhelyéről, melyet azok nagylelkűen megosztottak velük a kezdeteknél, mikor betolakodott közéjük ez a makogó teremtmény, melynek ostobaságánál csak a gőgje nagyobb?!
Kipusztított állatfajok, kiirtott erdők, vegyi anyagokkal fertőzött vizek, nukleáris robbantások, savas esők, szmog! Ózonlyuk! Ők maguk is fuldokolnak az általuk eltorzított természetben, mégsem vetnek gátat a pusztításnak, még saját kölykeik jövőjének érdekében sem!
A vércsatakos, értelmetlen háborúkról se tudtak leszokni. Hát, ha nekik nem számít saját fajtájuk élete, nekem se számít többé!
- Várj, Uram, légy türelemmel! Jó dolgokat is alkottak, találmányokat, melyekkel igyekeznek jóvátenni a rosszat!
- Fiam, mire azok a találmányok elkészülnek, nem lesz már mit jóvátenni! Valamilyen érthetetlen okból a rombolásra alkalmas eszközök mindig gyorsabban fejlődnek, mint a jó szándékúak! Ne erőlködj fiam, ez a faj menthetetlen! Saját isteneit se tiszteli, akiket pedig ő alkotott magának! Eredj, végezd a dolgod! Vigyázz; semmi nem maradhat ott, ami rájuk emlékeztethet! A fehér teremben foglak várni. Előkészülök a kísérletre. Rá kell jönnöm, hol rontottam el! Talán a következő széria sikeresebb lesz…

* * *

Észrevétlenül érkezett. A világ éjszakai felére. És felsírt a bűvös hangú furulya.
A kapu ezúttal jóval szélesebbre tágult, hogy a tömeg minél gyorsabban tudjon áthaladni rajta. Döbbenetesen gyors volt a folyamat. És ahogy az emberiség kezdett fogyatkozni, a civilizáció jegyei tünedezni kezdtek. Épületek, gátak, szobrok, festmények, hajók, csatornarendszerek, gyárak, üzemek, vonatok, könyvek, múzeumok; az emberi kultúra minden valós és eszmei értéke semmivé vált!
A kapu beszippantotta a szmogot, vegyi anyagokat, veszélyes gázokat. Az utak alól felszabadította a letiport természetet.
Ugyanígy tett a fellélegző Föld túlsó felén is.
A furulyaszó átcsalta az ismeretlenbe az emberiséget. Bezárulóban volt a kapu.
Az érintetlen ősvadonok oxigént leheltek. Egy ember előtti világ!
Ő most rendbetette a dolgokat. Játékasztaláról leemelte a veszélyes bábukat, és egyszer talán újakat telepít helyettük.
Ha telepít. Ha érdemes telepíteni! Mert sem a növények, sem az állatok nem hiányolják az embert!
Valahol a közelben csermely sustorgott.
A hosszú köpenyes leengedte hangszerét, és tűnődve állt.
Mind mélyebbre merült a halk, lágy hang zsongásától elandalodva a múlt - saját emberi múltja - csillámló hullámai közé, s érzékelte a fűillatú szabadság mámorát.
Visszanézett a kapura. Már csak egy rés. Sietnie kell, ha át akar jutni!
És ha nem akar átjutni? Ez az ember utáni csend arra a régi világra emlékezteti...
Egyszerre megérezte a hívást. Fölemelte fejét.
- Bocsáss meg, Uram! Hűségesen szolgáltalak az örökkévaló életért cserébe, de elfáradtam. Itt szeretnék maradni! Emlékezni szeretnék...
Lelke felfogta a választ. Tehát alkonyatig. Meghajtotta fejét:
- Köszönöm, Uram. Megértettelek. Kérlek, ne légy szigorú velük! Sok nemesszívű volt köztük! A gyermekek is fogékonyak a jóra! Velük majd egyszer újra lehet kezdeni. Tudod, Uram, jó volt embernek lenni...
A kapu bezárult.

Virágok között térdelt, kristálytiszta patakok hűs, friss vizében fürdött, belélegezte a fák oldalán terjeszkedő moha zöldszagát, bámulta villanó ékkőként reppenő madarak szárnyának rebbenését, s a trillától hangos erdő - ki tudja, merre kanyarodó - ösvényén lépdelt, és nagy kortyokban itta a sűrű, tiszta levegőt.
A langyos párán átderengett az aranyló napfény, titokzatos alakok, szellemek meghatározhatatlan, kéklő auráját körülrajzolva...

Alkonyatkor leült egy fa tövébe.
Utolsó gondolatával köszönetet mondott Neki, amiért engedte, hogy kedvére kóboroljon a régi világ elfeledett ösvényein.