Haladék

Belebámult az éjszakába.
Csöndes környéken állt a ház, elvadult kertjében sokat bolyongott, szoktatva magát a környékhez.
Ha magunk építjük otthonunkat, természetesen mozgunk benne, mert minden téglája a mi kezünk által kerül a helyére, a falak csak a mi lelkünk lenyomatát õrzik és akkor is jól érezzük magunkat benne, ha még nem készült el teljesen.
De az addig mások által lakott épület az elõzõ lakók lelkivilágát, életvitelét sugározza, a legtökéletesebb állapotú ház is idegenné válik, ha elgondolkozunk azon, milyen emlék fûzõdik ehhez vagy ahhoz a faldarabhoz, kik fordultak meg e szobákban, hány álmatlan éjszaka vagy boldogtalan szerelem tanúja volt a hálófülke...
Lehet, hogy magányos, idõsödõ ember sorvadt el szeretetlenségben és talán a sarokban állt az ágya, melyen feküdt s utolsó sóhaját a kopár falak fogták fel...
Úgy élt, hogy tudta, a halál mindig jelen van. Megszokta ezt a fenyegetettséget.
Mióta feleségét elnyelték a semmi hullámai, megkérdõjelezte saját belenyugvó felfogását.
Hogyan lehet azzal a tudattal élni, tervezni, szeretni és jövõrõl álmodozni, ha tudjuk, hogy mindennek a végén ránk borul a sötétség? Mit számítanak majd ezek a fogalmak: barátság, szerelem, anyaság, gyermek, ha a test egyszer elesik, mert az agy nem ad többé parancsot az élet folytatására és a szív, mellyel addig szerettünk, féltettünk és gyûlöltünk, érzéketlen húsdarabbá válik...
Kilépett a kertbe. Tiszta, csillagokkal átszőtt ég borult fölé, a langyos levegőben jólesett mélyet lélegezni.
Két éjszakát ismert; a szolgálatban eltöltött, feszültségtől terhes, éles árnyékokat vető, rosszindulatot sugárzó, bűnöket rejtő sötétséget és az itthoni zavartalan, lágy árnyakkal telített, halkan zsongó, pihentető éjt.
Lelke borongva viselte a létezés kínjait, a magány üres óráit, az erősödő fájdalmakat és megfordult agyában a gondolat, nem lenne-e jobb, ha elébe menne sorsának...
Gyengének tartotta azokat, akik elmenekültek a nehézségek elől, hisz az élet végén mindenki előtt kinyílik az a másik kapu, de addig fel kell venni a sors által odavetett kesztyűt és játszani kell a megadott játékszabályok szerint.
Nem hitt a reinkarnációban, sem a Biblia szavaiban mert rendőrként annyi sötétséget, tudatlanságot, tisztátalanságot, kegyetlenséget látott, hogy lelke összeborzadt. Isten története a háborúk és kegyetlenségek történelme volt.
Az ódon temető kapuja nyitva volt. A férfi végigballagott a tuják szegélyezte betonúton, majd megállt a kúszófenyővel benőtt sír előtt. Keresztet vetett, elmormolt egy miatyánkot és miután friss vizet hozott a közeli csapról, elrendezgette a színes virágcsokrot.
- Hallasz engem, kicsikém? - szólalt meg a lélektelen csöndben és leült a sír melletti padra. - Nem tudom, mikor jöhetek el hozzád legközelebb. Lesz-e egyáltalán legközelebb... Nem sok jóval biztatnak az orvosok...
Keze fejével megtörölte szemét és meggyújtotta a mécsest.
- Sosem gondoltam bele, milyen rövid az élet, pedig egy évtizeddel többet kaptam, mint te... Csak ha valaki a halál kapujához ér, akkor tekint vissza kanyarogva futó életútjára s utólag mindent szépnek látva elindulna visszafelé, hogy átértékelve leélt éveit, új tartalommal töltse meg. Egyszerre ezerfélét kívánna megtenni, ami élőként eszébe sem jutott, mert most fedezi fel, milyen haszontalanul bánt az idejével. Pénz, szerencse, csillogás; elvesztik értéküket, ha a test örök távozásra áll készen. Legnagyobb fájdalmam, hogy nem tanítottam meg a gyermekünket úgy élni, hogy amikor majd hosszú évek múlva ő is megáll azon a félelmetes halálmesgyén, ahol mindenki egyedül marad, visszanézve ne érezze azt, hogy eltékozolta az életét...
Hirtelen támadt szellő lebbentette meg a mécses apró lángját.
Az égen függő sápadt hold lebámult e késői órában a holtak csöndes világában időző emberi teremtményre, aki lassú léptekkel vonszolta magát a kapu felé, amelyen túl az Élet birodalma kezdődött.
Az Életé, mely esélyt kínált.

És a Temetők Ura haladékot adott.