Anya?

A temetés után este hat órára a kamionos magára maradt Lillával. Körüljárta a kiürült házat, melyet ezután hosszú időre a csönd vesz birtokába.
- Ide akartam lejönni apámhoz, új életet kezdeni. És most kénytelen leszek eladni a pesti helyett. Mi a véleményed, szívem?
- Tedd, amit jónak látsz! Ez a te otthonod.
- Az volt. De már csak annak látom, ami valójában. Düledező, öreg vályogépület. Én már nem dolgozom rajta. Rendbehozatom, és eladom. - Nézte a megfakult képeket a falon. - Lezárjuk a házat. Megvárjuk a hagyatéki tárgyalást. Most van egy fontos elintéznivalóm. Szeretném, ha velem jönnél, de nagymamánál is megvárhatsz.
- Veled megyek - mondta az asszony azonnal és határozottan.
Csizovszky a szemébe nézett:
- Akkor is, ha...őhozzá megyek?
Lilla arcából kifutott a vér:
- Akkor is - mondta szilárdan.
A kamionos a tenyerébe vette és tisztelettel emelte ajkához Lilla kezét.

Balatin Árpádné háza némán bámult rájuk.
Csizovszky becsapta a kocsiajtót, s a kapuhoz ment. Lilla szorosan mellette. A férfi érezte, hogy az asszonynak ő jelenti a biztonságot.
- Tisztelem a bátorságodat, Lil - mondta hangosan, hogy az a hidegen figyelő ház is hallja.
Balatinné a csöngetésre kikiabált:
- Lilla? Mit kereső' itt? Mi?
- Engedjen be! Nem akarok átkiabálni a kerítésen.
- Jó van, gyüvök mán - A kapu kitárult.
- Szentséges Szüzanya, hát e' meg ki? Kit szedté' össze, te...te... Otthagytad az én Gyurikámat, oszt idegyüssz dicsekedni a kurafidda'? Hun vannak a gyerekeid, há' milyen anya vagy te, ha nem a gyerekeid az elsők, te, te rongy...
Lilla hátrált, de Csizovszky nem engedte el:
- Ne törődj vele, kicsim! Saját magáról mondott véleményt. Magához jöttem, Balatinné! - emelte föl hangját. - Ha nem enged be, itt az utcán, mindenki füle hallatára is elmondom, amit akarok.
- Mirű' akar dumá'ni nekem? Ki maga?
- Csizovszky Zoltán.
- Aha. Az a kamionos Csizo, vagy hogy a fenébe hítták az onokáim. A maga apját gyukták fő'dbe ma délután. No, gyüjjön.
Bevezette őket a konyhába. Maga egy hokedlira telepedett, míg vendégeinek a ládán mutatott helyet:
- Fő' nem foghatom, mi a rossebet akar tülem, fiatalember.
- A beleegyezését.
- Mihő?
- Hogy Lillát nőül vegyem.
- Maga megkergű't! Lillának férje van! Az én kisfiam! A Gyurika!
- Lilla válni akar.
- A Gyurikám abba nem egyezik bele. Odavan a menyemér'. Sajnos.
- Ha odalenne, nem hagyta volna magára hat éven át a gyerekekkel. Az meg a legkevésbé se érdekel, hogy akar-e válni. Én mindenképp magammal viszem Lillát.
- Ez a cafka meg el is mén magáva'...
- Vigyázzon a szájára! A menyasszonyomról beszél.
- Menyasszony? Há' maga is meg lehet szorú'va, fiatalember, ha egy férjes asszon'ba bolondú't bele. E'venni férjtű' a feleségit, gyerekeitű' az anyát. De hát hiába; erkő'cstelen a mai világ.
- A régi is az volt - mondta Csizovszky keményen.
- Dehogy vó't az! Az én lán'koromba' még tisztességesek vó'tak a lányok, ezersző' meggondó'ták, kive' á'nak szóba, A mai lányok mán úgy csinyá'ják, hogy e'mennek pí'zé' kikapartatni magukat, oszt megén' aláfekszenek a férfinak...
Csizovszky elfintorodott:
- Balatinné, maga nő létére olyan mocskos szájú, hogy húszéves pályafutásom alatt ennyi tömény szennyet nem hallottam kollégáimtól, pedig a kamionosok aztán értik a módját a mosdatlan beszédnek.
- Hallja, maga gyütt az én házamba, oszt itt sérteget? Te meg hagyod, hogy az anyósodda' így beszé'jen a szeretőd?! Te szégyentelen ringyó!
- Ne strapálja magát! Lilla nem áll szóba magával. Nekem viszont van egy kis mondanivalóm az ön számára.
Balatinné kötényébe ejtette repedezett körmű, agyondolgozott kezeit. Csizovszky szórakozottan játszadozott a sápadt Lilla karcsú ujjaival.
- Maga ugye azt hiszi, hogy jogosan tör pálcát Lil fölött.
- Nem tudom, milyen pá'cárú' magyaráz, de semmibe se nézem a menyemet, az biztos. Hat évig rendesen vise'te magát, de a falu szégyene lett, mióta maga egy hete megjelent ittend...
A kamionos az öregasszony szemébe fúrta tekintetét:
- Eljöttem, hogy megismerjem a falu legerkölcsösebb vénasszonyát, aki a gyermeke boldogságát mindennél fontosabbnak tartja. Hát hadd emlékeztessem a szívbeteg kislányra, akit Vereckey Szilviának hívtak, meg egy Hajdú Zoltán nevű fiúra...
- Miket ugat itt?! - tántorodott meg Balatinné a hokedlin. - Honnajd tud maga errű'?!
- Szilvia már nem lehet köztünk, de Hajdú Zoltán én volnék és azért jöttem, hogy az ő nevében is számon kérjem anyánkat, miért dobott el minket...
Balatinné a torkához kapva fulladozott. A döbbent Lilla már mozdult, hogy a segítségére siessen, de Csizovszky lefogta:
- Hagyd, szívem! Még megmarna. Majd én.
Nyugodt mozdulattal vizet öntött az asztalon álló porcelánkancsóból egy műanyagpohárba és anyjának nyújtotta:
- Igya meg! Szüksége lesz rá, mert még mást is fogok mondani. Ma valahogy mesélő kedvemben vagyok. Talán azért, mert feldühített a káröröm, amivel tudomásul vette az apám halálát. Azt hitte, ezután biztonságban lesz, mert nem fedi föl soha senki a titkát? Ha az én édes, szépséges Lillám nincs... - pillantott gyöngéden a halottfehér nőre, - ...talán én se tudom meg soha. De Csizovszky László - a nevelőapám - azt akarta, hogy mielőtt szerelmemről döntök, mindent tudjak Lilláról, ha már így egymásba keveredett a sorsunk. Maga egész idő alatt nem tudta, hogy egyik fia érdekében végig a másik fiával - velem - harcolt; Lilla szerencséjére én voltam az erősebb.
Balatinné dermedten bámulta a kamionost, aki keserűen mosolygott:
- Mondd, anyám, milyen érzés látni a felnőtt gyermekedet, akit majd negyven éve azért dobtál el, hogy nyivákolása ne zavarja a szeretőid élvezetét? Tudod, mennyit sírtunk Szilviával összebújva abban a rideg árvaházban, ahová száműztél minket, hogy Gyurival a méhedben elvetethesd magad azzal a balek Balatinnal? Hol volt akkor az anyai szeretet, amit annyiszor felhánytorgatsz az én édes kis Lillámnak?
- Hagyd abba... - nyöszörögte megsemmisülten az öregasszony.
- Figyelj rám, anyám! Ha még hatalmad van Gyuri fölött, beszéld rá a válásra! Menjen ügyvédhez, adja be a válópert! Közös megegyezéssel, akkor nem firtatják az okokat, és nem húzódik sokáig a dolog. Minden percet ki akarok használni hátralévő éveimben. Testemmel-lelkemmel szeretem Lillát; azt akarom, hogy a gyermekem törvényes házasságba szülessen. Az öcsém gyermekeinek, Fannynak és Riának a nevelését felelősséggel vállalom. Két nap múlva visszajövök. Ha addig nem történnek meg a válás előkészületei, akkor a féltett fiacskádra rossz világ jön.
- Hogy beszé'jek vele? Értesíteni se tudom ennyi idő alatt...
- Nem tudod? És a forró drót, amin egy héttel ezelőtt idehívtad őt? Szombat este vittem magammal először Lillát, és hétfő délután az öcsém szilaj bikaként fújtatva már csapdába is ejtette az én kincsemet. Vajon miért nem történt ez meg vasárnap, amikor még itt voltam? Miért vártatok hétfőig? Csak nem azért, mert az a cserfes szájú kis Fanny elcsacsogta neked, hogy akkor már külföldön leszek, és nem tudom megvédeni Lillát az öcsémtől?
- Ne zsarolj, Zoltán, ne zsarolj, menj el, menj el...
- Az ígéreted nélkül nem. Egyszer megrendült a bizalmam benned. Akkor még gyermek voltam. Nem tudtam védekezni a döntésed ellen. Most én fogom diktálni a feltételeket. Ha most fogsz megígérni nekem valamit, tudom, nem mered megszegni. Ezt már nem!
- Mér' nem Gyuriva' beszé'sz? Tudod, hun lakik.
- Mikor elhoztam tőle Lilt és a kislányokat, abban állapodtunk meg, hogy ma itt találkozunk. De nem jött el. Még egyszer el fogok menni hozzá, ha holnapután nem találom itt. De akkor utoljára megyek. Most azonnal válaszolj, számíthatok-e az ígéretedre! Méltóságomon alulinak tartom, hogy veletek huzakodjak.
- Nem tudom, Zoltán, nem tudom, nem tudok én mán semmit... - hajtogatta az öregasszony, eres kezeit tördelve.
Lilla lehajtott fejjel állt föl:
- Semmi értelme ennek, Csizo. Én már nem reménykedem. - mondta csüggedten.
A kamionos lassan, fenyegetően magasodott föl mellette:
- Azt mondod, nincs remény, mert ez a vénasszony azt képzeli, másodszor is elbánhat velem? Anyám, nem kérdezted, honnan tudott a nevelőapám arról, amiket Pesten műveltél, ahova az első szeretőddel szöktél föl. Hogy is hívták azt az első szeretődet? Nem véletlenül Csizovszky Lászlónak?
Az öregasszony felüvöltött és kötényébe rejtette arcát.
Fia féktelen gyűlölettel köpte szemébe az igazságot, és bár látta a győzelmet, már nem tudott megállni:
- Csizovszky imádott téged annak idején és mindennel elhalmozott, de te nem tudtad értékelni és elhagytad őt. Dolgozott rád, hogy mindent előteremtsen, amit az akkori körülmények mellett csak lehetett, mégis elmentél tőle, pedig már gyermeket vártál. Bejárta utánad a várost, de te akkor már azt a Vereckey nevű rendőrt bolondítottad. Hova lett az a gyerek, akit tizenöt évesen fogantál Csizovszky Lászlótól?! Otthagytad gyámoltalan újszülöttedet egy menhelyen? Vagy kitetted a hegyekbe? Folyóba dobtad? Vagy elástad? Te, te szörnyeteg! Te mered szajhának nevezni az én Lillámat, mert a karomba menekült? Te mersz ítélkezni fölötte? Épp te?! Csizovszky félőrülten kutatott a gyermeke után, míg végül meggyőződésévé vált, hogy örökre eltüntetted ebből a világból. Évekig figyelte minden mozdulatodat, készülve a méltó bosszúra. És mikor megszabadultál Vereckey és Hajdú gyermekétől, magához vett minket. A legszegényebb cigányasszony is magánál tartja a porontyait, ha nyomorognak is, eszerint te rosszabb vagy a legutolsó cigányasszonynál is, Földi Margit! Ha két nap múlva megint hiába jövök ide, akkor én esküszöm...
- Ne, Csizo! - könyörgött Lilla. - Ne esküdj! Csizo, édes Csizom, ne! Ne gondolj bosszúra! Szeress, az méltóbb bosszú minden gyilkos tettnél! Akárhogy bánt is veled, mégis az anyád! Szeress és én őhelyette is szeretni foglak!
A kamionos elnémulva nézett le a lábához kuporodó Lillára, aki sírva ölelte át a térdét.
Balatinné a fal tövében hörgött. Valamikor lefordult a hokedliról.
Csizovszky fölemelte Lillát, homlokon csókolta, aztán megállt az anyja fölött:
- Rosszul vagy? - kérdezte csendesen. A harag eltűnt a szívéből. Már csak szánalmat érzett.
Lehajolt, hogy talpra segítse. Az öregasszony erőlködve lélegzett. Belekapaszkodott fiába, aki bekísérte a szobába, lefektette az ágyra és betakarta:
- Jobb ember lettél... mint az én Gyurikám...
- Nem vagyok jó, anyám. Csak megbecsülöm azt, amit az élet ad.
- Jó' van, fiam, most menjetek! De hó'napután este gyere vissza.
- Visszajövök.
- Gyere ide, Lilla! - intett az öregasszony.
Az asszonyka megállt tőle olyan távolságban, hogy anyósa ne érje el.
- Nagyon gyűlő'sz?
Lilla hallgatott. Mit lehet erre válaszolni?
- Most sajnálom magát - mondta kitérően, de őszintén.
- Jó. Ezt akartam tudni. Neve'd tovább az onokáimat! Zárjátok be a kaput! - hunyta le a szemét. - És a kú'csot kívű'rű' maj' dobjátok vissza az udvarba! Még egy szóra, fiam!
- Igen, anyám.
- Csizovszky fia má' nem él. Pedig egészséges vó't.
A fal felé fordult:
- Ráborítottam egy párnát. A fejire. Megfulladt. Fél órát élt...
A rettenetes közlés után nem mondott többet.
A kamionos csak a kocsiban szólalt meg:
- Az anyám. Az anyám. Az én anyám.
Ezen az éjszakán hevesebben ölelte Lillát.
Mikor a kéj édes hullámverése elült testében, a még pihegő asszony mellére hajtotta fejét és végre megeredtek a könnyei.

Sokáig feküdt a fal felé fordulva, mire elszánta magát.
A telefonhoz csoszogott, megkereste Gyuri számát és reszkető ujjal tárcsázott.
Tudta, mit kell mondania, hogy fiát meggyőzze. Mikor végzett, helyére tette a kagylót. Tekintete a díszpárnára tévedt.
Ilyen hímzett párna volt az is.
Vajon mit érezhetett az a vörös, ráncos kis test, míg fulladozva vívta harcát az életért, mely épp csak ráköszönt...
Majd megkérdezed tőle. Talán Szilvikét is megtalálod és bocsánatot nyerhetsz mindkettejüktől, ha ők is olyan megértőek, mint Zoltán...
Ne várasd őket sokáig!
A negyven éve esedékes számlát ki kell végre egyenlíteni.

A kötél végén lógó test egyre lassuló köröket írt.
Éjfélre elcsendesedett a padlás.