Mulandó

Magányosan állt már kétezer esztendeje.

Ő volt a Sziget Ura. Felsőbbrendűsége tudatában vetette magasba szürke fejét. Oldalából forrás csörgedezett, smaragdlombú erdő koszorúzta tavacskát táplál­va édes vizével.

A szigettel átellenben lévő oldalán sós hullámok nyaldosták lábát, az elemi erejű óceán újra, és újra próbálkozott heves ostrommal, hogy meghódítsa a kicsiny szárazföldet, de Ő mindannyiszor visszaverte a támadást.

Ősfái közt megannyi röppenő szivárvány; fénylő tollú kolibrik, paradicsom­madarak, tarka bóbitás papagájok serege tanyázott.

Sötét barlangjaiban bársonytalpon osonó puha bundájú macskafélék lapul­tak, éjjelente becserkészve a villás agancsú óvatlan antilopokat, s a kis termetű disznókat.

Az áttetsző vízben halacskák kergetőztek, ijedten rebbenve szét, ha ragadozó hal árnyéka vetült rájuk.

Bár a környék élettől nyüzsgött, Ő magányos volt.

Borongva bámult a messzeségbe, ahol az ég lehajolt, hogy megmerítkezzen a végeérhetetlen, fenséges óceán hűs habjaiban.

A ragyogó fénykorong naponta végigúszott megszokott pályáján, és útja végén fáradtan hanyatlott hullámágyába. Helyét azonnal átvette a tejszerű, hideg arc, elhintve sziporkázó gyermekeit az éjszakai égbolton.

Ő mindig megcsodálta a különféle alakzatokba tömörülő csillagokat, és szomorú volt, ha tornyos fellegek áthatolhatatlan függönyt vontak elébük.

Ilyenkor felkészült az elemek tombolására, az ég kárpitját felszabdaló villámok látványára; nekifeszült a bősz viharnak, ellenállt a megvadult, tajtékos árnak. Elszántan védelmezett megannyi reszkető életet a háborgó víztömeg közepén.

Időnként emberi alkotmányok roncsolódtak szét a partközeli, alattomos zátonyokon, s Ő lassan hozzászokott a pusztulás látványához. Segíteni úgysem tudott rajtuk.

Előfordult, hogy néhányan az Ő földjére tehették lábukat, de életük oly rövid volt az Övéhez képest, hogy közömbössé vált irántuk. Kicsi kunyhót építettek erdeje egyik tisztásán, és ha elpusztult valamelyikük, társai elhantolták a vadon földjébe.

Aztán újra partra vetődött egy ember.

Beköltözött a kunyhóba, megtanult együtt élni az állatokkal, kitért a ragadozók útjából, s hatalmas, meggyújtásra váró máglyát rakott a parton.

Ő érdeklődéssel fordult a hajótörött felé, aki elődeitől eltérően évekig türelme­sen várt; tekintetét a messzeségbe fúrta, és nem vesztette el a hitét. Nem rohant fejjel a sziklafalnak, és nem futott őrjöngve a cápáktól hemzsegő vízbe, hogy véget vessen reménytelen életének.

Állt rendületlenül. A szél kedvére borzolta haját, s könnyeket csalt a szemébe. Vagy talán nem is a szél?

Ő azonban, bár figyelemmel kísérte az ember sorsát, nem lelt társra benne.

Azazhogy mégis volt valaki, aki időről-időre meglátogatta.

Egy hófehér albatrosz keringett fölötte szétterjesztett szárnyakkal, s a pihenőért cserébe megajándékozta Őt a messzeség csodáival.

Távoli földekről szólt meséje, emberlakta városokról, csattogó vásznú, sokvitorlás karcsú hajókról, Ő pedig némán hallgatta.

Elvágyódott innen?

Nem, hiszen itt Ő volt az úr, s amúgy sem volt képes helyváltoztatásra.

De ábrándozott.

És figyelt.

Befelé, önmagába, ahol egy ideje mozgolódott valami. Voltaképpen már régebben is érezte, de eddig nem vetett rá ügyet.

Most azonban a furcsa érzés erősödött. Fortyogott a mélyében, háborgása balsejtelemmel töltötte el...

Az utolsó napokban növényevők és ragadozók megsejtve a készülő tragédiát, pánikba estek.

Az ember is nyugtalanná vált, de hát hova menekülhetett volna? Az óceán ringató, de veszélyes hullámai közé?

Két napig csend volt, rémülettel teli csend, majd a régóta szendergő tűzhányó, elunva a sziget békéjét, a felszínre tört...

Unatkozó óriásként hajigálta az égre a köveket; füstkoszorúzta kráteréből izzó lávafolyam hömpölygött lefelé, elorozva az utolsó talpalatnyi helyet is, ahol az élőlények megvethették volna a lábukat.

Voltak állatok, amelyek eszeveszett rettegéssel a már ismert óceán által kínált halált választották az ismeretlen borzalom helyett...

Az állandó rengések Őt sem kímélték. Oldalán egyre görögtek alá kisebb-nagyobb szikladarabok, melyek egyike kioltotta az ember életét...

Az ég vérszínben izzott a katasztrófa színterének háttereként, a nap hamufelhők mögé rejtette arcát...

A kitörő láva új utat keresve lerobbantotta a vulkán oldalát, és vele együtt a sziget egy darabja is levegőbe repült.

Az óceán beáramló vize gőzzé válva befejezte a rombolást...

A kétezer éves szirt szürke teste alapjaiban rendült meg; hatalmas örvényt kavarva tűnt el az atollfürtű óceán sötét vizében.